Nincs cél.

Néha van türelem, máskor nincs.
Van, hogy mennék. Van, hogy maradnék.
Van, hogy jólesik az ülés, van, hogy nehéz.

De mindig ott van valami.
Nem nagy. Nem látványos.
Csak egy halk jelenlét, ami azt mondja:
„Most is itt vagy. Ez elég.”

Sokáig próbáltam megfejteni, mit kéne érezni.
De ma már inkább csak figyelek.
A testre. A légzésre. A csend mögötti neszre.

Nem tanítom.
Nem magyarázom.
Gyakorlom.

És ha ez valakinek ismerős,
akkor lehet, hogy már nem ülünk egyedül.

Ez az oldal erről szól majd.
Időről időre megosztok valamit abból, amit nem lehet elmagyarázni – de talán érezni lehet.

Nem minden ülés csöndes.

Nem minden nap fényes.

Vannak pillanatok, amikor nem a gyakorlás történik velem – hanem én történek a gyakorlással.

Ez a nap ilyen volt. Azt hittem, jól vagyok. Aztán kiderült, hogy valami mélyebb akar szólni. 

Délelőtt még valami tiszta csendben voltam.
Esett, de nem bántott.
Örültem, élveztem a jelenlétet. Boldog voltam.

Délután három körül valami feszülni kezdett bennem.
Mintha megérkezett volna egy árnyék, de nem kívülről – belőlem.

A fiam egy történetről mesélt.
Egy fiú, aki felakasztja a szerelmét.
Valami ott bennem megmozdult. Összeszorult. 

Éreztem, hogy túl közel jött.
Aztán túl mélyre ment.

Később, kapcsolódni szerettem volna és ő a monitorba temetkezett.
Szóltam. Nem figyelt.
A bennem felgyűlt feszültség nem kifújta magát, hanem kitört.
Rácsaptam az ajtót.

Nem rá haragudtam.
Magamra. Az egész helyzetre. A tehetetlenségre.

Később leültünk. Megbeszéltük.
Bocsánatot kértem. Nem volt könnyű. De igaz volt.

Nem a hibát akarom elkerülni.
Hanem megtanulni jelen maradni benne.

A gyakorlás nem csak a párnán történik.
Hanem akkor is, amikor becsukódik az ajtó – majd újra kinyitjuk.

A Zen nem tesz minket tökéletessé.
Csak emberré – aki tudja, mikor hibázott. És mikor tud visszatérni.

Egy orvosi vizsgálaton voltam.
Egy doktornő állt előttem.
Nem ismertem őt, de nem is volt szükség nevére – ismerős volt a jelenléte.

A kezében egy különös eszköz volt.
Valami orvosi – de nem olyasmi, amit korábban láttam.

Egy vastagabb pálca.
Az egyik vége műanyag, ahol fogta.
A másik végén egy fém gyűrű – és azt kérte, hogy fújjak bele.

Megtettem.

És láng jelent meg a gyűrűnél.
Nem ijesztő, nem vad – csak sárgás, tiszta, jelenlévő tűz.

Ezután a doktornő nem szólt többé.
Eltette az eszközt, vagy talán el is tűnt.

Átment a hátam mögé – az ajtóhoz.
Mintha tartott volna valamitől.
Mintha félt volna attól, hogy valaki meghallja, vagy belép.

Éreztem a feszültséget – de nem tőle jött.
Valami mélyebb, régebbi félelem rezgett ott.
Mintha valami tiltotthoz ért volna a jelenlétünk.

Ekkor hozzám hajolt.
Csendesen.
És suttogva mondta:

„Ne félj, Tamás.”

Nem volt több szó.
Nem volt magyarázat.
Csak ez a mondat.

És én felébredtem.

Az elmúlt napokban valami történt bennem,
ami nem volt tervben, nem volt időzítve,
és nem egy formális meditáció hozta el.

Egyszerűen csak megnyíltam.
Nem kifelé — befelé.

A szívem, mint egy régi ajtó, aminek nyikorgása már régóta ismerős volt,
hirtelen mozdult meg, és tárult ki,
és ott voltam belül: egy térben, amit talán mindig is ismertem.

Sokat beszélgettem a belső gyermekemmel.
Nem elemezve, nem gyógyítva — csak figyelve.
Ő szólt. Én hallgattam.
És amikor sírtam, nem próbáltam elállítani.

Nem valaki vezetett oda. Nem egy módszer.
Nem az elme vezette a kezemet,
hanem valami, ami túl van a szavakon.

És most már tudom:
Ez is Zen.
Ez a hétköznap szent pillanata.

Nem kell hozzá meditációs párna.
Nem kell mantra.
Csak az, hogy amikor jön a könny,
ne fordítsam el az arcom.

Most már tudom,
hogy a gyógyulás nem mindig hangos.
Nem látványos. Nem ünnepelt.

Néha csak annyi:
hogy maradok. Ott, ahol eddig elmentem volna.

És ez a maradás — ez a csendes jelenlét —
maga a megérkezés.

Egy dal szól.
Nem hangosan, nem kívül.
Belül. Mint egy rég elfeledett sor, amit valaki halkan dúdol a szíved alatt.

Azt kérdezi:
„Mi a te nótád?”

Sokáig azt hittem, tudom.
Úgy ettem a tojást, ahogy más szerette.
Úgy ébredtem, ahogy más akarta.
Úgy éreztem jól magam, ahogy más mondta.
Aztán egyszer csak csend lett. És ebben a csendben valami elindult bennem.

Nem fájdalom volt. Nem lázadás.
Csak egy halvány dallam, ami nem jött máshonnan – csak belőlem.

Most ő is ezt hallotta.
Egy sor nem hagyta nyugodni:
„Kislány, mi a te nótád?”

És tudtam: ez nem csak egy dal.
Ez a Lélek kérdése önmagához.
A pillanat, amikor az ember elkezdi visszaforgatni az éveket, a szokásokat, az alkalmazkodásokat –
és csak ennyit kérdez:
„Mit szeretek? Mi a saját hangom?”

Nem tudom a választ.
És nem is akarom megmondani neki.
Mert a nótát nem lehet átadni – csak meghallani.

De ott vagyok mellette.
Nem sürgetem. Nem zavarom.
Csak vagyok.

Mint egy hangolókulcs egy húros hangszeren.
Csak figyelem, mikor szólal meg.

A nótád nem az, amit énekelsz másoknak.
Hanem az, amit dúdolsz magadnak, amikor végre csend van.

És talán ez a szerelem.
Nem az, amikor együtt éneklünk.
Hanem az, amikor egymás mellett csendben ülünk,
és várjuk, mikor szólal meg a másik saját dala.

Sokáig azt hittem, figyelnem kell mindenre.
Minden rezdülésre, minden lehetőségre, minden feladatra.
Hogy megelőzzem a bajt, vagy épp el ne mulasszam azt, ami fontos.

Aztán valami lassan, csendesen visszatért belém:
egy régi érzés, egy ösztön, ami mindig is velem volt, csak elfelejtettem:

„Ami az enyém, az megtalál.
És ha megtalál, nem kell kapkodnom –
csak jelen kell lennem, amikor mellém ül.”

Most már másként figyelek.

Nem lesem a világot.
Nem hajtok a válaszokra.
Nem rángatom elő a megoldásokat.

Csak jelen vagyok.
És ha valami elém jön – ha valami leül mellém –
akkor tudom: ez az én pillanatom.
Ez az én felelősségem.
Ez az én válaszom ideje.

És ekkor nem kell tudnom, mit tegyek.
Csak ott lennem, és abból fakadni, aki vagyok.
A válasz nem kívül van.
A válasz a jelenlétből születik.

Mert a jelenlét nem az, hogy „mindent megoldasz”.

A jelenlét az, hogy nem menekülsz el,
amikor az élet szólít.

És én most már figyelek.
Nem a világra.
Hanem arra, ami hozzám jön.
És csak arra.

Mostanában gyakran elcsendesedem.
Nem akarattal — inkább csak úgy történik.
És amikor minden gondolat elhal,
amikor már nincs belső kommentár,
néha felbukkan valami.
Egy érzés. Egy mondat. Egy belső mozdulat.

És ilyenkor megállok.
Nem azért, hogy értelmezzem, hanem hogy kérdezzek.

„Ez most valóban új?
Vagy csak a test emlékezete szólal meg bennem?”

Lehet, hogy amit érzek,
egy régi lenyomat.
Lehet, hogy amit kimondok,
egy régi történet visszhangja.

És mégis, valami finoman más.
Mert most nem hiszem el azonnal.
Nem azonosulok vele.
Csak figyelek.

És rájövök:
a csend önmagában nem garancia.
A múlt ott él a testemben.
A minták ott szuszognak a nyelvem alatt.
De már nem irányítanak —
mert látva vannak.

Ez nem megvilágosodás.
Ez nem új igazság.
Ez csak egy egyre tisztuló figyelem.

És ez elég.

Ez az én Zenem ma.
Egy csend, amiben nem hiszek el mindent.
Egy kérdés, amiben már nem félek megállni.

Ma valami történt.
Nem volt látványos,
de bennem megmozdult valami.
Nem tudtam megnevezni,
sem harcolni vele.

Vagy mégis –
mire kimondtam volna,
már folyt a küzdelem.
Az igazamért.
Az érzésemért.
Önmagamért.

Nőtt, nőtt a feszültség,
mint viharfelhők gyülekezése az égen.
Eltakarták a napot,
mely éltet, erősít, melegít.

Most nem ért el hozzám.
Zúgott, üvöltött a szél,
jégeső zúzott össze bennem valamit.
Kín volt ez, szenvedés.

Aztán valami halkan kérdezett:
„Mitől félsz? Mihez ragaszkodsz?”
Ott, a vihar közepén rájöttem:
a félelem, a ragaszkodás, a büszkeség –
mind ugyanabból a forrásból ered,
egy részből bennem,
ami nem jó és nem rossz,
csak védtelen és fél.

Nem volt többé győzelem,
de harc sem.
Hiszen láttam, meghallgattam,
vele voltam, befogadtam.

Elnézést kértem, megbocsátást.
Nem azért, mert igazam volt,
hanem mert elengedtem, hogy igazam legyen.

És ebben az elengedésben
valami felszabadult.
Nem kívül – belül.

Egy vihar.
Egy meghajlás.
Egy csendes leborulás.
Csend lett.
És újra fény.

Szeretem ezt az időszakot.
Nem a nyugalom miatt.
Hanem mert végre élek.

Konfrontálódni. Kommunikálni.
Idegeskedni, ha kell.
Hadd fájjon néha.
Mert most már nem félek a fájdalomtól.

Tudom, hogy a félelmeim
nem az ellenségeim —
csak képek.
Jövőképek, amikkel azonosulni próbálok,
és amiknek nincs alapja.
Mert én már más vagyok.

Észreveszem a ragaszkodást.
A rázkódást.
A múltból visszarántó hangokat.
De már nem hiszek nekik.
Már nem vagyok az a fiú.

Most már a híd vagyok.
Nem az egyik part. Nem a másik.
Középen állok. Mozgásban.
Összekötök. Elengedek.
Lépek.

A testem…
sokat tűrt.
Szeretett akkor is, amikor én nem szerettem őt.
De most már nem kell tűrnie.
Most már csak lehet.
Élhet. Lélegezhet.
Veheti a szabadságot.

És ha visszajönne a régi hang,
csak ennyit mondok magamnak:

„Csak csináld. Csináld. Folytasd.
Semmi sincs, ami megállíthat.”

És ha jön a vihar?

Mi az? Érzelmek hullámzása?
Talán belső megélés?
Nem tudható.
Mindenkinek más.
De a természete épp oly illuzórikus, mint a félelemé.
Megtölt, átölel, nem ereszt,
mert ő és én eggyek vagyunk.

De meddig?

Amíg feltűnik a horizonton a Nap.

…

És ma?

Ma elfogyott a lelkesedés.
A mélység húz.
Fáradt vagyok.
És nem félek fáradtnak lenni.

Csak ülök.
Szavak jönnek elő valahonnan belőlem.
Nem keresem őket.
Csak jönnek.

Minden csendes.
A maga zajában.

És én ebben a csendben most nem várok.
Nem küzdök.
Csak vagyok.
Így. Most. Itt.

Nem kerestem,
de megtaláltam.
Vagy talán ő talált rám.
Már nem tudom,
nem is akarom tudni.

Olyan mélyről jött,
olyan tűzzel,
mely soha nem alszik ki.
Nem volt ez így, olyan sokáig.
De most végre átéltem,
és érzem csontig hatoló erejét.

Kedvem lenne ordítani,
és sírni,
és örülni,
és hallgatni.

Felszabadító érzés.
Oly sok szenvedés után,
oly sok kín alatt rogyva,
most valami más.
Valami kinyílt bennem.
Valami átölelt —
és nem enged.

Nem enged félni.
Nem enged élettelen halként úszni a vízen.
Csak szeretve lenni.
És árbóc nélküli hajón
fogni az evezőt —
és húzni, húzni, mindhalálig.

Ez van most.
És most is.
Bennem.

Elég volt.
És már nincs szükség rá.
Megtanultam a leckét.

Halványul bennem valami.
Alig látszik már.
Nem tűnik el örökre —
mert mindig emlékezem rá.

Hisz velem született.
Életben tartott.
És kellettem neki.
Ahogy nekem is kellett.

De már csak emlék.
Múló fájdalom,
mely áthatolhatatlan falakon át is néz rám —
de már nem érint úgy, mint régen.

Tengernyi fűszál olvad bennem porrá.
Nem lehet vele bírni.
És nem lehet neki tűrni.
Csak ha kiszáll.
Elmegy.
Dalol.
Sajog.
És fáj.

Pokolban járt lélek —
megkönnyebbülve tán.
Fákon ér a hajnalba zárt magány.
Esteledik talán?
Vagy már ki is talált.

Elfojtott érzés feszül bennem,
mint gúzsba kötött mozdulat.

Az ablakon át beszűrődő napfény
lassan simogatja a vállamat.

A félelem ürege
szétszakítja a valóságot,
mégis ott, a csend mélyén
valaki figyel bennem –
mint egy árnyék
a tó tükrén.

Gondolatok hullámai
gyűrűznek át rajtam,
válasz nélkül.

Hang vagyok csak.
Visszhangban önmagammal.

A reggeli fény,
egy halk érintés,
a kávé illata –
minden válasz lehet
a csend tükrében.

Hol tisztán,
hol elmosódva
úszik fel bennem
a megértés.

A válasz, akár a fény,
megjelenik a csend felszínén:

Amit kaptam,
néha kevésnek tűnt,
mint egy elhalványuló sugár,
vagy egy szó, ami nem ér el hozzám.

Sokáig csak a saját tükrömben
kerestem a világot,
észre sem vettem,
hogy minden ajándék,
még ha más is, mint amit vártam.

A tó tükrében
végül nem csak magamat láttam,
hanem a másik arcát is,
és a hála lassan
körbefonta a csendet.

Hálás vagyok,
hogy a csendben
megérkezik a fény,
és a jelenlét
lassan kibomlik bennem.

Hálás vagyok
a tükröződő arcokért,
a hangtalan érintésekért,
azért, hogy mindez
egyszerre vagyok én
és a világ.

A hála
mint napfény a vízen
szétárad bennem,
és csendbe,
nyugalomba,
oldódik a pillanat.

Régen nem tudtam, mi az a hála.
A szó üresen kongott bennem,
mint egy elhagyott templom,
ahol a harang is csak a múlt emlékét őrzi.

Most már tudom.
Valami mélyen, csendesen megváltozott.
Mintha egy nehéz kabátot vetettem volna le,
és a lelkem könnyebbé vált.

Elég csak leülnöm a párnámra.
Érzem, ahogy a testem lassan megnyugszik,
vállaim leengednek,
mellkasomban a légzés tágul és szűkül,
mint a tenger hulláma.
A talpam alatt a padló melegsége
összeköt a földdel,
ujjaimban lüktet a vér –
minden porcikám él.

Hallgatom, ahogy az előtető halkan beszélget a széllel,
a szél egy dallamot játszik,
egyszer lágyan, máskor vadul,
mintha egy láthatatlan zenész
improvizálna az ablakom alatt.
A kutyák békésen alszanak,
légzésük egy halk, ritmikus kíséret,
mint egy csendes dob,
míg a szomszédban gyerekek kacaja
csilingelő harangjáték a délutánban.

Messziről sziréna hangja közeledik,
éles, szinte átvágja a csendet,
majd lassan elhalkul,
és újra visszatér a mindenség zenéje:
a szél, a lélegzet, a nevetés,
a világ szívverése.

Sokáig nem hittem, hogy valaha
elérhetem ezt a kegyelmi állapotot.
Valami fogva tartott –
egy gondolat, egy árnyék,
egy érzéstelen érzés.

– Miért nem tudsz hálás lenni? –
kérdezte bennem egy halk hang régen.
– Mert nem tudom, mi az, –
feleltem,
– csak vágyom rá, mint a fényre, amit nem érhetek el.
Aztán lassan, napról napra,
a csendben, a figyelemben,
megnyíltak bennem a kapuk.

Pedig volt bennem hit,
volt bennem hála is,
de bölcsességem üres volt,
mint egy ki nem nyitott könyv.

Meg kellett töltenem élményekkel,
szeretettel, küzdelemmel,
figyelemmel, hogy élővé váljon.

Az út még tart.
A végére akkor érek,
ha ez az öreg lélek már mindent megtanult,
amit a világ mesélni tud.

Most csak ülök,
lélegzem,
és hálás vagyok, hogy itt lehetek,
hogy tapasztalhatom ezt a testet,
ezt a pillanatot,
ezt a csendet.

Régen nem tudtam, mi az a hála.
Ma már érzem:
a hála ott születik,
ahol a csendben meghallom a világ zenéjét,
és magam is része vagyok
ennek a végtelen, szelíd dallamnak.

Nem adta fel.
Ott ült.
Arcán az önmagával való elégedetlenség,
rázta a fejét:
„Már megint elrontottam.”

A dallam megakadt,
a színpad dermedten várt,
a levegő tele volt kimondatlan hangokkal.
Ő maradt.
Újra.
Megint.
Még egyszer.
Minden mozdulatban ott feszült a félelem,
hogy a csend most végleg elnyeli.

Lent, a sorok között,
valaki figyelt.
Nem szólt,
nem javított,
nem kérdezett.
Csak nézte:
ez már nem zene,
ez már a repedés,
az önmagával szembenéző ember.

Amikor lejött,
magát marcangolta.
Ahogy én is.
Mert ezt látta,
ezt tanulta.
Bennünk volt:
a kudarc szégyene,
a hibáktól való rettegés,
a néma vád.

A kezek arcot szorítanak,
az ujjak görcsösen kapaszkodnak,
a szemek menekülnek.
A vigasz csak lebeg,
sosem ér el.
A bezárkózás gyorsabb,
mint minden szó,
mint minden ölelés.

És mégis:
valami nyitva maradt.
Egy rés,
egy pillanat,
egy csend,
ahol a fájdalom feszít,
de már nem lehet elfordulni.
Ott kell maradni,
várni,
amíg a csendben valami elmozdul.

Hazafelé azt mondtam:
„Büszke vagyok rád.”
A hangom megremegett.
Tudtam,
ez nem csak bátorítás,
hanem könyörgés is:
ne add fel.

Otthon, a szoba félhomályában
én újra megszólaltam:
„Büszke vagyok rád,
mert merted megélni,
amit érzel.”
Tudtam,
a szavak csak halk visszhangok
egy törékeny dallam mögött.
Mint amikor a zongorán
csak egyetlen hang marad.

Elmeséltem valamit,
amit sokáig nem mondtam:
gyerekből felnőtt lettem
és nem tudtam többé sírni.
Leválasztottam magamról a fájdalmat,
önmagamtól is elfordultam.

Most te tanítasz engem,
hogyan lehet a csendben élni,
nem csak túlélni.

Ma nem győztes voltál,
és nem is vesztes.
Csak egy lélek,
aki átélt valamit,
és ott maradt benne,
mint egy hangtalan kiáltás
a sűrű csöndben.

És én csak néztem,
és tudtam:
néha a legnagyobb bátorság
az, ha nem menekülünk el
a saját csendünk elől.

Van, amikor a csend nem csak hiány,
hanem jelenlét.
A hajnal lassan kibomlik,
mint a fény a párán,
és minden mozdulatban ott a lehetőség,
hogy újra kezdjem.

A levegőben ott lebeg a változás,
mint esőillat a nyári por felett.
Érzem, ahogy a régi gondolatok
lassan leülepednek bennem,
mint por a víz alján,
és a szívem is vágyik a tisztaságra,
mint a föld a zápor után.

Nem haragból engedek el,
nem dacból,
hanem mert szükségem van a térre,
a nyitottságra,
a belső rendre,
amely csak akkor születik meg,
ha elengedem, ami már nem szolgál.

Az elengedés nem vihar,
nem földrengés,
hanem halk, szelíd mozdulat,
amelyben ott a tisztelet
önmagam, a másik, az út iránt.

A rend nem jön el,
ha takargatom a zűrzavart.
A változás nem érkezik,
ha mindenkit magam mellett tartanék.

A jövő nem születik,
ha nem tisztítom meg a jelent.

Lassan mondom ki,
amit ki kell mondani.

Azt is, ha nem elég,
azt is, ha túl sok,
azt is, ha már nincs közös út.

Minden kimondott szó
egy újabb lépés a tisztaság felé,
egy újabb réteg,
ami lehull rólam.

És kimondom azt is:
ha kell, elölről.
Tiszta lappal.

Kevés emberrel,
de valódi jelenléttel.
Nem küzdelemből,
nem félelemből,
hanem abból a csendes,
mély igazságból,
ami akkor is itt van,
amikor minden más elcsitul.

Most már nem azok visznek tovább,
akik maradni látszanak –
hanem azok, akik igazán jelen vannak.
Akik nem félnek a csendtől,
a kimondott szavaktól,
a tiszta laptól.

Ebben a csendben,
ebben a pillanatban
újra elkezdem
a saját utamat.

Nem sietek,
nem sürgetek,
csak figyelek,
mint a föld,
amely türelmesen várja az esőt,
és amikor megérkezik,
minden újraéled benne.

A rend belőlem fakad,
a változás bennem születik.
Tiszta lappal,
nyitott szívvel,
csendben,
figyelve,
újra és újra
elölről.

Ma kimondtam.

Nem először.

Talán nem is utoljára.

De most más volt.

Most már nem remény volt — hanem döntés.

Nem az az utam,

amit tőlem várnak.

Nem az, amit megszoktak tőlem.

És nem az, amibe belesimultam

csak hogy ne bántsak.

Ez most az én hangom.

A szívem csendje után

jött a szó.

Nem viharosan,

nem követelve.

Csak úgy:

valósan.

„Nem az én utam.”

És ezzel a mondattal

szétnyílt bennem a tér.

Felszabadultam.

Határtalanná lettem.

Önazonosság.

Férfivá.

Tudom, mihez húz a szívem:

Gyógyításhoz. Tanításhoz.

Érintéshez, csendhez,

figyelemhez, jelenléthez.

Jodo-hoz, Zenhez,

a test nyelvéhez,

a lélek szavak nélküli beszédéhez.

Ez vagyok én.

Nem kell.

Nem kényszer.

Belülről nő.

Érik, mint a gyümölcs.

És most lehull.

Pont most.

És végre: elültetem.

Nem azért, hogy mások elfogadjanak.

Hanem, hogy én ne tagadjam meg magam.

Mert ha én emelkedem,

más is megérzi.

És aki akar, jön.

De nekem már nem kell visszahajolni.

Csak tartani a teret.

Ez most nem ígéret.

Ez mozdulat.

A valódi elindulás.

Benned. Általam. Velem.

Vannak napok, amikor az élet lelassul.

Egy bicikliút, egy vásárlás, egy társ csendes jelenléte…

És egyszer csak megérkezik az érzés:

„Nem kell több. Ez is elég.”

Nem kell újabb cél.

Nem kell nagyobb közönség.

Nem kell weboldal, visszajelzés.

Csak ez a mozdulat. Ez a szél. Ez a most.

Ilyenkor minden fölöslegesnek tűnik.

A kommunikáció. A tanítás. A hang.

Mert bent megszületik egy csend, ami már önmagában teljes.

És mégis…

Ez az érzés múlandó.

Mert az ember kapcsolódni vágyik.

Nem azért, hogy bizonyítson – hanem mert része valaminek.

Nem a világtól kell elvonulni.

Csak visszatérni önmagunkhoz.

És aztán onnan újra mozdulni – csendesebben, őszintébben.

Van, akinek az élet társakat ad.

Akik szintén hordoznak sebeket, mintákat, ismétlődő történeteket.

És ha egyikük sem akarja formálni a másikat,

akkor egymás jelenlétében lassan, szelíden csiszolódnak.

Ez a tér nem azért nyílik meg, mert muszáj.

Hanem mert van, aki érzi, hogy ideje van.

És ha már itt vagyunk – akkor maradhatunk is egy kicsit.

Mert nem mindig kell több.

Néha ez is elég.

 Jelenlét. Figyelem. Kapcsolódás.

Csendből. Nem kényszerből.

Leülök.
Nem tanítok, nem gyógyítok,
nem javítok rajtad.
Csak vagyok.

Ahol te vagy, ott a csend.
Ahol én vagyok, ott a figyelem.
Nincs különbség.
Nincs cél.

A világ kérdez:
Miért vagy itt?
Mit akarsz?
Miért nem teszel valamit?

Én lehajolok,
megérintem a földet,
egy kavicsot,
egy levelet,
a pillanatot.

Nem mondom, hogy tudom,
mit érzel.
Nem mondom, hogy segíthetek.
Csak jelen vagyok.

Teret adok,
ahol gyenge lehetsz,
ahol nem kell erősnek lenned,
ahol nem kell változnod.

A fák nem kérnek számon.
A víz nem vár tőled semmit.
A csend nem akarja, hogy más légy.

Ha sírsz – hallgatok.
Ha nevetsz – hallgatok.
Ha nem tudod, merre tartasz –
itt vagyok.

Nem kereslek.
Nem vesztettél el semmit.

Ha elmész,
és nem emlékszel rám,
az is jó.

De talán egyszer eszedbe jut:
valaki egyszer
nem akart tőled semmit.
Ott valami kinyílt.

Ez vagy te.
Ez vagy én.
Ez a csend tükrében
mindig ott lesz veled.

Nem születtem tisztának.
Nem voltam fény.
Bennem is harag, vágy, szégyen
tört utat magának.

Néha el akartam rejteni,
néha hagytam, hogy elárasszon.

Nem menekültem el –
szembenéztem mindazzal,
amitől féltem.

Volt, hogy reszkettem,
volt, hogy dühömben kiáltottam,
de mindig visszatértem önmagamhoz.

A világ ítélt,
én tisztulni akartam.
Nem vezekelni,
hanem emlékezni:
ki voltam előtte.

A múlt árnyékai néha rám borultak,
de lassan megtanultam
átengedni magamon a sötétséget is.

Testem csak emlékeket hordozott,
régi terheket,
amelyeket lassan elengedtem.

Nem volt szent,
nem volt bűnös –
csak én voltam benne,
úgy, ahogy vagyok.

Megtanultam elfogadni a sebeket,
a fáradtságot,
az örömöt és a veszteséget is.

Egyedül ültem,
nem volt velem,
csak a csend,
ami lassan megtanított hallgatni,
figyelni,
elengedni.

A csendben néha hallottam
a saját szívverésem,
a lélegzetem,
ahogy minden gondolat elcsendesült.

Szavaim nem voltak énekek,
inkább sóhajok,
amelyekkel könnyebb lett a lelkem.

Amit kimondtam,
az már nem nyomott tovább.
Néha csak suttogtam,
néha csak gondolatban engedtem el
a régóta cipelt szavakat.

És amikor mások kérdeztek,
nem adtam tanácsot.

Csak annyit mondtam:

Ha elég mélyre nézel,
ott találod magad,
ahol én is vagyok.

Ott, ahol már nem ítélsz,
nem keresel hibát,
csak jelen vagy –
és megérted:
a béke nem kívül,
hanem benned születik meg.

Tamaro Yadori

Csendes reggel,
a nevem új,
mint frissen söpört udvar,
de a lélek súlya
régi, makacs vendég.

Gondolataim
szétszóródnak,
mint falevelek szélben,
de mind visszahull rám,
nehezen,
mint ázott rongy az ablakon.

A fáradtság
nem kérdez,
csak ránehezedik a napra,
mint sár a cipőm talpán,
minden lépésben ott ragad,
a bölcsesség
szétfolyik,
mint kiöntött tea a kövön.

Nem keresek válaszokat,
csak nézem,
ahogy a gondolatok
egymásra torlódnak,
mint elakadt uszadék
a folyóparton –
mindig ugyanaz,
mindig súlyosabb.

A név, amit viselek,
Tamashii Yadori,
most csak üres címke
egy törött edényen,
jelentése kong,
mint a fém, ha ütik –
de már nem visszhangzik bennem.

Nincs remény,
nincs várakozás,
csak ez a mozdulatlan pillanat,
ahol minden kérdés
fáradtan elhallgat,
és a csend
nem vigasztal,
csak leülepszik,
mint por a polcon.

A lélegzet nehéz,
a világ idegen,
és ebben az ürességben
csak a keserűség
marad velem,
mint egy kavics a patakmederben,
amit már a víz sem akar elmozdítani.

A szobában lebeg a maszk,
nem archoz tapad, csak vár,
mint egy kérdés,
ami sosem kap választ.

A tükör üres,
benne fény és árnyék
kergeti egymást hangtalan,
a tekintet visszahull,
nem talál otthonra.

Az üres szék mellett
lecsúszott ruha pihen –
egy elhagyott szerep,
amit tegnap még magamra húztam,
ma már idegen.

A padlón egyetlen kör:
se kezdete, se vége,
mint a gondolat,
ami önmagába fordul,
és elcsendesül.

Az árnyékom a falon
szétolvad a délután fényében,
maszk, ruha, minden réteg
lassan szertefoszlik.

De a maszk néha visszatér,
mint egy régi dallam,
arcom elé lebben,
és újra próbálom elhitetni magammal,
hogy ez vagyok –
vagy legalábbis lehetnék.

A tükörben néha felvillan
egy pillanatnyi mozdulat,
egy ismerős gesztus,
de mire felismerném,
már csak a fény marad,
és a tükör sima felülete.

Az üres szék hívogat,
mintha várna valakire,
aki majd helyet foglal,
és elmeséli,
hogyan lett a ruha csak ruha,
a maszk csak maszk,
és a kör csak kör.

A szoba csendje lassan kitágul,
a kör peremén túlra,
ahol már nincsenek nevek,
nincsenek szerepek,
csak a létezés finom rezdülései.

A kör bezárul,

és benne –

egy pillanatra –

én is ott vagyok,

maszk és ruha nélkül,

csak fény és árnyék között,

a csend peremén. 

Naptalan nap
éjtelen éj
bennem régóta beszél a gyász

fogadj örökbe, valóság
tedd kezed szívemre – ne várj

oldj fel, bontsd szét a ködöt, a kínt

vezess el innen messzire

vezess túl mindenen, mit hittem
mit tudtam, mit képzeltem

taposs szét mindent, mi utamba áll
ne kövessen a megszokás

legyen végre béke, csend odabent
még ha üvölt is a vihar

bennem sarkon fordul az élet
nem kell semmi, mi volt

saját csomómat vágom át
hogy legyen benne kiút

sorscsapás ellen nincs orvosság
befejezetlen, botor harag

vaktalan álomban vergődő szándék
elfogyó kétely, csituló indulat

vesszőfutás vagy haláltusa
keresd benne a lovászt

kerekerdőn átszól egy fuvola
sötéten éljent kiált

sakktáblán álmot ringat a szél
a kakukk hangjába olvad
katica bábja

se bent, se hol, se él, se dalol
örömtelen mosolyban halál

ne közelíts –
még nincs munkád velem

odakint kedves serénykedik

szeretete lágyan ring

esőtlen hajnal hoz megnyugvást

s a harc újra kezdődik.

Hol költemény az élet,
szenderedik már.
Lakjába bújva tétlen áll a nyár.
Sebesen folyik át, mint rohanó folyó.

Kalitka nyílik már egy pillanatra,
hol társad önmagad és a pillanat.
Vajon vajon sül-e a hagyma? Hajlik-e a lángra?
Galamb kerül át veled egy dalba.

Generációk hajnala érik, 

mint fügebokron a tetű.

Seregély, fácán, gólya, madárdal.
Veled táncol, míg el nem inal.

Sakkot hoz be már a hajnal.

Seregély, fácán, gólya kiáltja
nem vagyok én már másnak a bábja.

Villan a neon, zúg az utca,
Egy lépés még, s már a zajban búcsú.

Keserű hó szunnyad bent örökre.
Leveti ágáról megannyi törökre.

Folyik és zúg vagy csörgedezik
Vér és verejték, mi csendesedik.

Lassú dallam száll az ablakon,
Árnyak játszanak a falon.
Elmosódik a határ,
Hol véget ér a nap, kezdődik a vágy.

Laposan kúszik a banánhéj hátán.
Vele érik el egy bóbita nászát.

Kalandok belében harmat hangja száll.
Sajog már az élet, ha fa-égen riszál.

Tekenő vagy kettő, ami bátran tart.
Vakmerő egy sellő, mely búbánatra hajt.

Vaskorona beléd ég, majdan kitárul
Semmi sincs hiába, amiben kábul.

Bontatlan csirke kolbászol mellettem.
Benne kavar minden értelmem.

Szavam, hallja, ki él és lát,
De nem érthet meg, ki tükröt nem lát.

Lépek a sorból, s visszavarázslak,
A szó megtorpan, de bennem tágul,
Amit nem látsz: az vagyok, az vagy,
Szélben futó tükörrel száguld.

Egy kettétört csönd lesz mindenem,
Ami nem ért, az is bennem rezeg,
Vén árnyak hajolnak szavaimra –
És minden zárlat új lebegés lehet.

Szendvicsbe zárt szerelem

Korhadt fa ül a lelkemen

Júliusban eső esik

Szívem kitárul megint.

Gyökerestül tépem ki a gazt,

mely virágba borulva nyújtott vigaszt.

Szeretem az eső koppanását,

lágy fuvallat érintését,

messze halkuló menését,

jövő felemelkedését.

Selymes lágy hajatlan gondját,

pergő tekintetének bús vándorát.

Szerelemben lenni, mint hajó,

a tengeren egy hullám hegyén.

Nem kell megkérdezzem, hogy szabad-e a lelkem.

Hogy gondolatok tengerében vágytalanná lettem

Eggyetlen szabadság sincs bezárva örökre.

Nemtelen halálnak jut elém bekötve.

Szabadnak lenni, sok évezred táján

Legyőzni az eszmét, csak mi szívem hálál.

Terek és egyebek, jó kút is benne van.

Találékonyságnak, talán itt helye van.